Hosszúra nyúltak már az árnyak, ahogy a nap kezdett alábukni a hegyek fölött. Az erdő lassan elcsendesült, és az égbolton megjelentek az első csillagok.
Kellemes kora nyári este volt, lágy szellő fújdogált.
     Keltar a tűznél ült, és az élet apró dolgain töprengett. Olyasmiken, mit az évszakok változása vagy a nappal átfordulása éjszakává. Keltar 24 éves, fiatal arcú vándor volt. A 180 cm magas férfinak barna váll fölé érő haja és barna szemei voltak. Öltözéke a vándor életnek és az erdő terepviszonyainak megfelelő volt. Rövidujjú inge sötétzöld, ami alatt hosszú ujjú tünde páncélinget viselt, ezt gondosan kovácsolt, apró szemű láncok alkották. Nadrágja és mellénye barna, bőrből készült csizmája fekete. Keltar továbbá még két alkarvédőt is kötött közvetlenül a páncélingre. Ezeket népe ősi motívumai díszítették, különös rúnák, amik elvesztek a múlt ködében. Keltar nem értette a jelentésüket, de hitte, hogy szerencsét hoznak. Bal oldalán egy rövid, jobb oldalán pedig egy hosszúkard lógott. A férfi ügyesen forgatta ezeket a fegyvereket, a kétkezes kardvívásban kitűnő volt.
     Merengéséből egy hirtelen zaj, egy reccsenés riasztotta fel. Ösztönösen megragadta hosszúkardja markolatát és előrántotta… Ám itt megállította a mozdulatot, nincs vész.
Felismerte a közeledő nőt, Zeofinát a társát.
Zeofina 23 éves volt. Druida (ember) értett a varázslatokhoz és gyógyítónak tanult. Ha kellett, közelharcban is meg tudta védeni magát, bár ebben mindig is Keltar kelt segítségére.
Zeofina gyönyörű volt, hátközépig érő szőkés-barna haja és kék szeme elkápráztatta Keltart.
Varázsbotja és handzsárja volt. Különféle varázseszközök is voltak nála, mint pl. kristályok.
Ahogy Keltar közelébe ért, rámosolygott és megszólalt:
- Látom, felriasztottalak a gondolataidból. De nyugi, csak tűzifát hoztam.
- Igen, kissé feszült vagyok, de felejtsük el. Inkább rakjuk meg a tüzet alaposan és lakomázzunk.
Két napja hagyták el Fang városát, ahol feltöltötték élelmiszerkészletüket. Így hát vacsorára sült kolbászt ettek, valamint az erdőben szedett gyümölcsöket. Ahogy némán ettek, a távolban farkasüvöltés hallatszott. Zeofina Keltarhoz fordult:
- Nem lesz bajunk?
- Ne aggódj, elkerülnek minket. Most indul a falka vadászni, és a tűz is távol tartja őket.
     Miután megvacsoráztak, némán bámulták a tüzet, a gondolataikba merülve.
Végül Zeofina feltette a kérdést:
- Most is azon a napon rágódsz, igaz?
- Igen. Hogy is felejthetném el, hiszen akkor kezdődött minden...