A csatát követő nap javában folyt a sürgölődés. MIndenkinek akadt tennivalója. A legtöbben a csatában elesett bajtársaikról szedték le a páncélokat, a fegyvereket és minden használhatót, valamint közös sírba temették őket. Az ellenség elesett tagjait máglyán égették el. A hatalmas tűzrakásos füstje több kilóméternyire ellátszott. A mező szélén felállított ispotály sátorban a sebesült katonákat látták el a felcserek és az orvosok. Sokan szereztek vágásokat, zúzódásokat, sokan meg is csonkultak a harcban. Őket kellett most, varázslatal, elixírekkel és hagyományos módon gyógyítani. A felderítők is visszatértek, jelentve, hogy az ellenségnek se híre, se hamva. Eközpen a parancsnoki sátorban javában folyt a tárgyalás.
 
Delbor a sereg főparancsnoka épp a druidák vezetőjével, Algarral beszélt.
- Köszönjük a segítségüket. Maguk nélkül mind odavesztünk volna és a békét sem sikerült volna kivívni.
- Sajnos még nincs béke. A pusztítást egyenlőre sikerült elkerülni, de az ellenség még visszatér, hogy bosszút álljon. Készen kell állnuk. Meg kell alapítanunk egy új szövetséget, az összes szabad faj és a druidák között, hogy mikor eljön az ideje felvehessük a kesztyűt. - Válaszolta Algar. A tárgyalás során kiderült, hogy a druidák már évszázadok óta léteznek. Egy eldugott szigeten éltek eddig és csak tündéket vettek fel a soraikba, akik értettek a mágiához. De most, hogy a szükség úgy kívánta eljöttek segíteni és az új szövetség értelmében ezentúl a többi faj tagjaiból is vesznek fel maguk közé tagokat. Kiderült az is, hogy Zapthar a legöregebb fehér sárkány a fajtájából. Mivel faját csaknem kiírtotta Vrath, ezért bosszút esküdött ellene. Csatlakozott a druidákhoz és segített nekik a harcban. Megígérte, hogy újra eljön, ha szükség lesz rá, addig viszont elvonul a világ elől.

  Kát nappal később, miután elvégeztek mindent, ami a táborbontáshoz kell, a szövetség népei és a druidák elindultak otthonaik felé. A Shurr erdő szélén búcsúzott el a két vezér.
 - Ég veled barátom! Reméljük, hogy nem találkozunk nagyon hamar - Mondta Delbor.
- Egy ekkora vereség még Vrath-t is megviseli, nem hiszem, hogy hamarosan viszontlátnánk. Mindenesetre fog ezt, ezen értesíteni tudtok minket, ha baj van és mi távol vagyunk.  - Válaszolta a druida.

Egy gömböt adott át, ami bővel elfért Delbor tenyerében.
- Ez egy mágikus gömb, ha hívni akarsz, csak annyi a dolgod, hogy erősen koncentrálsz ránk és a gömb továbbítani fogja az üzenetedet.

  Aztán a sereg szétvált, mindenki hazafelé igyekezett. Artonigleth-en újra beköszöntött a béke. Országai fejlődtek és gyarapodtak, népeik sokasodtak és megbarátkoztak egymással. Száz év telt el az utolsó csata óta és már-már alig néhányan emlékeztek a nagy veszedelemre. Ám, ahogy a nyári vihar is hírtelen tör rá a mezőre, úgy változott meg minden...

  100 évvel járunk Keltarék ideje előtt. Az ég sötétje lassan halvány szürkébe vált, ahogy közeledik a pirkadat. A távoli és kietlen Khorr kopár mezejének csendjét döngő léptek és fegyvercsörgés zavarja fel. Egy hadsereg menetel rajta és fejlődik fel készülődve a közelgő összecsapásra. A haderő javarészt emberekből, félszerzetekből és tündékből áll. Mindenki feszülten várakozik, kardjaik élét próbálgatják, az íjászok még egy utolsót húznak az idegen és számba veszik nyilaik számát. Nemsokára megérkezik az ellenséges haderő is. Orkok, ghoulok(élőhalottak), vámpírok, démonok és egy hatalmas vörös sárkány.

  A háború már tíz esztendeje tart. A gonosz és hataloméhes feketemágus, Vrath elhatározta, hogy új világot teremt és mindenkit elpusztít, aki az útjába áll. Hatalmas sereget gyűjtött és a vihar gyorsaságával söpört át Artonighleth földjén. Elsöprő ereje feltartozhatatlannak tűnt és szinte biztos lehetett a győzelmében. Ám arra nem számított, hogy Artonigleth népei összefognak ellene. Lassan és apránkét űzték vissza a támadó erőket, mind újabb és újabb falvakat, városokat szabadítva fel. Seregének nagy részét szétkergették vagy leölték, ereje meggyengült és kétségbeesett visszavonulásra kényszerült. Már csak egy utolsó csapást kellett rá mérni, hogy végleg legyőzzék. És ezt a csatát Khorr mezején vívják meg.

  A két sereg nem sokáig bámulta egymást, vadul felbőgtek a kürtök, jelezve az első rohamot. Vad csatakiáltás hallatszott mindkét oldalról és a föld is beleremegett, ahogy a sötétség seregének első sora megindult. Nyílzápor zúdult rájuk, a tündéknek halálpontos találataik voltak így az orkok és élőhalottak úgy hullottak, akár a jégeső. De sokszoros számbéli fölénnyel rendelkezve ez nem számított. Harcvonaluk elérte a szövetségeseket és összecsaptak. Kardok pengése, halálsikolyok, pajzsok és sisakok behorpadása, emberi és állati üvöltések és rengeteg vér jellemezte ezt a káoszt. A szövetséges erők hátrálni kényszerültek. Ezt kihasználva indult rohamnak a vámpírok és démonok serege. Úgy szakították darabokra az embereket akár a rongybabákat és úgy látszott, hogy a szövetségesek elbuknak. Ám ekkor váratlan segítség jött. Druidák serege, akikhez állati társaik is csatlakoztak: farkasok, tigrisek, kígyók és madarak. Az új erősítés elsöpörte a sötét seregek orkjait és egyéb talpasait. Mágiák röpködtek és irtották a démonokat és a vámpírokat. A hatalmas vörös sárkányt a druidákkal tartó Zapthar, a fehér sárkány győzte le. Hatalmas harcuk örök nyomott hagyott a kietlen mezőn, mindenfelé kráterek és kiégett földrészek mutatták gyilkos párviadaluk nyomát. A harc már nem tartott sokáig, a felkelő nap első sugarai teljesen megbénították a sötét sereget. Az alantasabb lények fejvesztve menekültek a mészárlásból, a démonok nagy része döglötten hevert a földön, a vámpírok a napsugarak miatt egytől-egyik elporladtak. Vrath aki egy domboldalról nézte végig serege pusztulását iszonyatos hangon elkiáltotta magát:

- Most legyőztetek, de ezzel még nincs vége! Egy nap még visszatérek és a véretek fogja áztatni ezt a földet!

Mielőtt még a druidák megakadályozhatták volna, mágiát alkalmazott és fekete füstfelhőbe burkolva eltűnt.

  Hírtelen csönd lett. A szövetséges erők lassan ocsúdva a döbbenetből elkezdték felmérni a helyzetet. A mezőn mindenfelé hullák hevertek. A sereg harmada odalett. Még sok munka és tárgyalás állt előttük mielőtt hazaindulhattak volna...

     Hosszúra nyúltak már az árnyak, ahogy a nap kezdett alábukni a hegyek fölött. Az erdő lassan elcsendesült, és az égbolton megjelentek az első csillagok.
Kellemes kora nyári este volt, lágy szellő fújdogált.
     Keltar a tűznél ült, és az élet apró dolgain töprengett. Olyasmiken, mit az évszakok változása vagy a nappal átfordulása éjszakává. Keltar 24 éves, fiatal arcú vándor volt. A 180 cm magas férfinak barna váll fölé érő haja és barna szemei voltak. Öltözéke a vándor életnek és az erdő terepviszonyainak megfelelő volt. Rövidujjú inge sötétzöld, ami alatt hosszú ujjú tünde páncélinget viselt, ezt gondosan kovácsolt, apró szemű láncok alkották. Nadrágja és mellénye barna, bőrből készült csizmája fekete. Keltar továbbá még két alkarvédőt is kötött közvetlenül a páncélingre. Ezeket népe ősi motívumai díszítették, különös rúnák, amik elvesztek a múlt ködében. Keltar nem értette a jelentésüket, de hitte, hogy szerencsét hoznak. Bal oldalán egy rövid, jobb oldalán pedig egy hosszúkard lógott. A férfi ügyesen forgatta ezeket a fegyvereket, a kétkezes kardvívásban kitűnő volt.
     Merengéséből egy hirtelen zaj, egy reccsenés riasztotta fel. Ösztönösen megragadta hosszúkardja markolatát és előrántotta… Ám itt megállította a mozdulatot, nincs vész.
Felismerte a közeledő nőt, Zeofinát a társát.
Zeofina 23 éves volt. Druida (ember) értett a varázslatokhoz és gyógyítónak tanult. Ha kellett, közelharcban is meg tudta védeni magát, bár ebben mindig is Keltar kelt segítségére.
Zeofina gyönyörű volt, hátközépig érő szőkés-barna haja és kék szeme elkápráztatta Keltart.
Varázsbotja és handzsárja volt. Különféle varázseszközök is voltak nála, mint pl. kristályok.
Ahogy Keltar közelébe ért, rámosolygott és megszólalt:
- Látom, felriasztottalak a gondolataidból. De nyugi, csak tűzifát hoztam.
- Igen, kissé feszült vagyok, de felejtsük el. Inkább rakjuk meg a tüzet alaposan és lakomázzunk.
Két napja hagyták el Fang városát, ahol feltöltötték élelmiszerkészletüket. Így hát vacsorára sült kolbászt ettek, valamint az erdőben szedett gyümölcsöket. Ahogy némán ettek, a távolban farkasüvöltés hallatszott. Zeofina Keltarhoz fordult:
- Nem lesz bajunk?
- Ne aggódj, elkerülnek minket. Most indul a falka vadászni, és a tűz is távol tartja őket.
     Miután megvacsoráztak, némán bámulták a tüzet, a gondolataikba merülve.
Végül Zeofina feltette a kérdést:
- Most is azon a napon rágódsz, igaz?
- Igen. Hogy is felejthetném el, hiszen akkor kezdődött minden...